Ha jól emlékszem, ott hagytuk abba a történetet, hogy május van, a vizsgaidőszak közepe, éjaó. Na annak vége lett, túlteljesítettem magam, a végén már csak egy dolog lebegett a szemem előtt, egy dolog adott erőt: július 5-én Metallica koncert Bécsben. Igazából örültem hogy nem kell messzebb menni, de azért lehetne mostmár egy talicska buli pesten is, azért mégiscsak más fíling hogy az ember egy óra alatt max. otthon van egy buliról. Szóval megérkezés, helymegtalálás, pozíció elfoglalás (Zoli barátommal kitűztük célnak hogy a lehető legelőrébb leszünk, középen. Jó is volt meg minden, de néha azért kellet küzdeni..). Indult is hamar a banzáj, eredetileg a Bullet For My Valentine lett volna az első zenekar, de le kellett mondaniuk a bulit, így helyettük sajnos valami német Oomph! nevű játszott. Biztos nagyon élvezhették hogy kb. tízezer ember fújol nekik. Szegények egyszerűen hihetetlen szarok voltak, én nem hittem hogy a rammstein zenéjét még jobban el lehet baszni, de a srácok bebizonyították hogy tévedtem. A következő banda már önmagában megérte volna az utat, a Heaven and Hell tulajdonképpen a legjobb Black Sabbath felállás ami manapság létezhet, mivel szegény Ozzy eléggé le van trottyosodva. Dio meg aranyos kis manó, kb. úgy mozog mint Uhrin Benedek, de magyar hangja a sátán. A progresszív irányba elvitt 15p -es címadó (zenekarnév-adó) számon összeszartam magam, olyan volt. Meghát az a kórus rész..nehéz elfelejteni.
Tommi Iomiék utolsó száma körül már annyira fáradt voltam, hogy csak na, puhányság, az van. Pedig még most jött a 45p -es színpadátépítés, meg maga “A” koncert. Dehát a pozíciót védeni kell, hiszen elterveztem hogy ezen a nyáron mindenkit közelről fogok megnézni, lásd később. Aztán végre-valahára felcsendült a Metallica intrója, és utána jött a mostanában szokásos -igen hatásos- kezdés: Creeping Death. Minden rockzenét szerető embernek el kéne mostanában menni egy talicska koncertre, és megnézni hogy történik a kezdés, ugyanis szerintem az első pár szám a koncert csúcspontja. Ugyanis mindenki ekkor van ereje teljében. És ez az a zenekar ma a világon a keményebb zenét játszók közül, ami borzasztó sok embert össze tud hozni egy szál maga, fesztivál nélkül, főleg 20-40 közöttieket. Namost nagyon sok, nagyon lelkes és elvetemült ember energiája egyszerre szabadul fel egy ennyire energikus starttal, leszakad az ég. Komolyan, death metál meg grindcore bandák ide vagy oda, ezt nem nagyon tudja más. Az egy dolog, hogy hirtelen az elöl lévő kb. ötezer ember önkívületi ordításban tör ki, és össze-vissza kerülnek a végtagok, de hogy a gitár tarkóncsap, a dob meg hasbarúg, az különösen aljas dolog (állat módon szólt az egész).
Tovább részletezni nem nagyon lehet, azaz de, csak közhelyekkel, azt meg minek. Összességében elmondható, hogy eddig ez volt a legjobb Metallica koncertem. A ’99-es mtk satdionos enervált volt, ’04-ben meg az aerodrome-os kicsit rutinszagú. A banda 10 éves csúcspontján van mind hangulatilag, mind erőnlétben, és főleg zeneileg. Szerintem hatalmas lesz az új album. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy basztak eljátszani akár egy ízelítő számot is az egész turnén..
Aztán következett egy másik koncert júliusban, immár a népstadionban, igaz kicsit más stílusban: The Rolling Stones. Az ember próbál nem elfogult lenni ezekkel az öregemberekkel, de azért valjuk be, ez elég nehéz. Azonban mivel nem szokás senkit elismerni azért, mert borzasztó egészségtelen életet élt, és még mindig él 60 évesen, ezért ismerjük el őket a zenéért, amit alkottak 40 év alatt. És igazából az embernek 2007-ben is borsódzik a háta amikor meghallja élőben a Sympathy for the Devil-t. Pedig öregemberek játszák. Csakhogy a rock-and-rollt ma tényleg ez a négy papa testesíti meg. Tessék megnézni Keith Richardst, a legkúlabb ember a világon. Néha ugyan más számot játszik mint kéne, de ha mosolyog, és ízesen belecsap a húrokba, akkor egy stadionnyi ember érzi át hogy milyen is lehet(ett) pár száz milló rajongó előtt sokezer koncertet játszani, ezernyi nőt megdugni, és tonnányi kokót felszívni. Benne van. Minden. Mick Jaggerről nem is beszélve, na ő tényleg egy csoda, nem tudom hogy tartja karban magát, de annyi energiája van mint egy húsz évesnek. Hihetetlen. És akkor még a showról nem is beszéltem, ami az RS koncertek nagyon erős oldala: Ezt is látni kell, meg érezni, más bandákhoz nem igen lehet hasonlítani. Maradjunk annyiban hogy ekkora színpadot, PA-t, és kivetítőket még nem láttam. És töröm a fejem, hogy vajon hol láthatnék ezután…
Az idei Sziget első “nagy” koncertje amit megnéztem Pink volt. Ő az a pop énekes, akinek a számait el tudom viselni. És ahogy vártam, a túlnyomórészt rockos alapok, rendes zenekarral, élőben igenis megszólalnak. Más kérdés, hogy az egész produkciót a fantasztikus feka kórus-csajok viszik a hátukon, tulajdonképp Mariska néni is jól szólna velük, ez tuti. Ez persze nem azt jelenti hogy Pinknek ne lenne hangja, dehogynem, az egész mai pop-mezőnyt lenyeli keresztbe, csak akkoris, na. Organikus Pro-Tools, vagy mi.
Aztán egy másik nap úgy hozta a sors, hogy jött valami Tool névre keresztelt amerikai zenekar, előtte meg az örök nagyszínpados előzenekar a Tankcsapda játszott. Én nem akarok mutogatni hogy megjósoltam ezt, mert tényleg nem, de azért vicces hogy anno egy postban elemeztem itt a két zenekar legújabb lemezét. Mégiscsak van valami kapcsolat közöttük, és nem csak én. 
A TCS-t lerendezném gyorsan: hozták a szokásost, bár 2 éve sokkal pontosabbak voltak, legalábbis úgy emlékeztem. Azért a régebbi számoknál előtört belőlem a 14 éves gyerek aki az Oláh Gábor utcai sportcsarnokban ugrált a hagyományos decemberi debreceni bulin..
Hanem a trió után gyors helyfogás, mivel ugye minden zenekart közelről akartam látni idén nyáron. Annyi mindent tudnék írni ezzel a koncerttel kapcsolatban, meg a Tool-al kapcsolatban úgy általában. Tudnám írni hogy mennyire szerelmes voltam a zenéjükbe, aztán hogy hogy múlt el a szerelem, hogy mennyire vágytam hogy eljussak egy koncertjükre, azán még sok-sok mindent. Persze sosem gondoltam volna hogy a szigeten fogom őket látni, és amikor egyébként megtudtam, egyből rossz előérzetem támadt, az elsőt az ember a legjobb körülmények között szeretné, ugye. És igen, a Toolnak egyébként is valami zárt tér való, gyertyák között halni meg -gondoltam magamban, de szerencsére tévedtem. Az első pozitív csalódásom a felszerelés felpakolásakor jött, ugyanis szinte biztos voltam benne hogy a szokásos kivetítőket nem fogják hozni egy magyar vegyesfelvágottas haknibulira. Aztán hozták. Fél óra pakolgatás után felmászott a négy zenész a színpadra, és egy óra tizenöt perc után egy “thenkjú”-val lemásztak. A két esemény között meg nem volt más, mint fasza zene. Igaz hogy elég szarul szólt, de ez nem az ő hibájuk, igaz hogy elszálltak a kivetítők, ez se konkrétan az ő hibájuk. Igaz hogy Maynard végig háttal állt, és még csak nem is énekelt olyan kibaszott jól mint vártam (mert hogy egyszer őt már sikerült látni, és akkor kibaszott jól énekelt…oké hogy most beteg volt, igazából mint fogyasztó engem ez nem érdekel), de mindezek ellenére az egész mégis egy teljes kép volt. A full, perfect circle. Egyszerűen csak azt kellett megérteni, hogy ez nem egy olyan koncert. Itt a művészek csak úgy ott vannak, játszák a zenét, mellé kapunk mozit, ha ők már nem csinálnak sót. Az meg hogy Maynard háttal áll, az abszolút a póz része, és nagyon fontos elem. Gondoljunk csak bele, ez a zenekar olyan rajongótábort teremtett, akik szinte vallásos áhitattal csodálják őket (tudom, én is voltam odaát), olyan légkört próbálnak idézni, ami abszolút távolivá emeli őket. Ha a story címlapján lennének, ha kommunikálnának a közönséggel sokat, az egész odaveszne. Hiszen istenként tisztelt lények nem szállhatnak alá, mert oda a misztikum. A Tool nem erről szól. (Más kérdés hogy egyébként ez a hatalmas póz nekem rendkívül unszimpatikus lett az utóbbi időben, de meg kell hagyni, a koncerten nagyon pozitív csalódás volt hogy borzasztó jól játszották A zenét, és ez a legfontosabb, CSAK ez a fontos.)
Anno bármikor elcseréltem volna az átélt APC koncertet egy Toolért. Ma hihetetlen boldog vagyok hogy ott voltam Bécsben akkor, láttam azt a zenekart egy tökéletes koncerten, és nem adnám oda az élményt egy “Tool-buliért” se.. Már csak a felismerésért is megérte kilátogatni egyébként a szigetes koncertre. No meg azért mert újra elővettem a 10,000 Days-t, amiről jön majd az igért újra-kritika…egyszer.
